Aznap este nyolc óra előtt kb. három perccel bementem az étkezőbe, még mindig kissé nedves hajamat szárogatva, ingemet igazgatva. Gyorsan helyet foglalok anyu oldalán, egy meleg mosoly kíséretében. Anyu a leggyönyörűbb asszony, akit ismerek, hollófekete derékigérő hajával és őzikebarna szemeivel. Mint mindig, most is kedvesen néz rám, még így is, hogy alig értem haza. Apámat csak nagy ritkán látom. Ő általában hajóval utazik össze-vissza a tengeren, gyakorlatilag soha sincs itthon, és ami kevés emlékem van róla, az is csak az, hogy mindig páncélt visel, haja ősz, és sokkal idősebbnek néz ki a koránál.
Nagyot sóhajtva túrok bele a rizsbe a villámmal. Semmi étvágyam, és ezt anyu is észreveszi, abban biztos vagyok, de nem szól egy szót sem. A végén felállok, megölelem és az ajtó felé sétálok. A kezem már a kilincsen van, mikor utánam szól.
- —Asaemon, drágám! Ma délután jött egy csomagod. Johan az asztalodra tette.- Vár egy kicsit, majd halkán hozzáteszi. - Boldog tizenhatodik születésnapot, kisfiam. Szeretlek.
-Köszönöm. Én is szeretlek, anyu.- válaszolom. Az ünneplés keserédes. Apám megígérte, hogy hazajön, mikor betöltöm a tizenhatot. Nem jött haza. Nem kéne meglepődnöm, hiszen soha nem volt itt, soha nem töltött itthon két napnál többet egyhuzamban.
Megvonom a vállam, majd felsétálok a lépcsőn, azon agyalva, mi lehet a titokzatos csomag és hogy ki küldhette. Kinyitom a szobám ajtaját. Johan már vár rám. Az ágyamon ül karba tett kézzel. Kifelé néz az ablakon. Halkan becsukom az ajtót magam mögött, mire ő felém fordul. A fiatal komórnyik komoly; rövid hajába bele-belekap a nyitott veranda ajtaján befúvó, sós, tengeri szél.
-Azt hittem, már megint Atlasnál töltöd az éjszakát.-jegyzi meg komoran, de tudom, hogy nem rossz szándékkal mondja ilyen hangnemben. Mindig is ilyen volt, mindig is ilyen marad. Válaszképpen hümmögök valamit. A tekintetem az asztalra fektetett, kisméretű dobozra téved. Nem lehet nagyobb, mint az öklöm, ha összezárom a kezem. Odasétálok és felemelem, megforgatom a kezemben, majd kinyitom. Johan mögém lép, hogy megnézze, mi az. Összevonom a szemöldököm, ahogy egy cetli hullik ki a dobozból apám nevével.
- – Hát ez meg mi? – Teszem fel a kérdést.
-Honan tudjam? Valamilyen kócka, ahogy elnézem. -kapom a nem túl magabiztos választ. Az állát a vállamon pihenteti, ahogy nézi, hogy forgatom a kockaszerű tárgyat a kezemben. A kocka sok kisebb színes kockából áll össze. Vízszintesen és függőlegesen egyaránt lehet mozgatni a sorokat. Olyan, mint egy Rubik-kocka, annyi különbséggel, hogy ennek mind a huszonhat kisebb kockája más színre van festve. Puffogva az asztalra hajítom a többi haszontalan kacát, amit apám küldött az évek során születésnapjaimra.
Egy huppanás kíséretében elterülök az ágyamon. Hirtelen eszembe jut a könyv, amit Atlas adott. Felülök, felhúzom a táskámat az ölembe, majd kihalászom a könyvet. Johan homlokráncolva figyel, majd letelepszik velem szembejött ágyra.
-Nem vagy valami bőbeszédű, hogy mit ne mondjak. Minden rendben? – kérdezi a szokásos aggodalommal a hangjában, mire én csak bólintok.
- – Persze, minden rendben. Csak eltűnődtem: ha apám folyton a tengeren van, miért nem jön haza? Mármint, az étel, amit felvesz itt félévente, az csak két hónapra elég. Kiszámoltam. De az azt jelentené, hogy kéthónaponta haza kellene jönnie felfrissíteni a készleteit, nem? Viszont ő nem jön haza két hónaponta. Lehetséges, hogy vannak más szigetek, esetleg más országok a tengeren túl is? – Elmerengve nézek magam elé. Gondolataim – mint mindig – most is csendet hoznak a szobára. Mindketten elgondolkozunk. A számításaim és az elméletem is helyesnek kell, hogy legyenek, más magyarázat nincs, és ezt Johan is tudja. - Meg az a sok felesleges dolog. Arany, ékszerek, kagyló... olyan, mintha kereskedne. Meg az ajándékok, amiket küld. Ilyen kockát még életembe nem láttam ezen a szigeten. Vajon mi lehet a túloldalon, amit annyira el kell titkolni? - A kérdés úgy hasít a csendben, mint mennydörgés a vihar elötti feszültségben. Nem várok választ. Johan itt született, itt is fog meghalni. Ez a kérdés örökké költői lesz, válaszok nélkül.
Még sokáig ébren maradok azután is, hogy ő már rég elhagyta a szobámat. Előveszem az Atlastól kapott könyvet és belemerülök, hagyom, hogy a történet magával sodorjon. A nagy olvasásomból az éjféli harangszó riaszt fel. Ijedten kapom fel a fejem. Még sosem maradtam ébren ilyen sokáig, így amikor a mély, zengő bronzharang hangja végigzúg a szobán, majdnem kifordulok az ágyamból a padlóra. A könyv nagy csattanással érkezik a szőnyegre. Basszus. Johan biztos hallotta.
Lélegzet visszafolytva várok, számolom a perceket, de semmi. Se egy lépés a szobám irányába, sem egy mormogás, hogy miért vagyok még ébren. Megmarkolom a gyertyatartót, és a gyertya pislákoló fényénél elindulok az ajtó felé. Megpróbálom halkan kinyitni, de még a legóvatosabb, leglassabb mozdulatokkal is nyikorog. Kinézek a halványan megvilágított folyosóra. Sehol senki. A kastély olyan, mintha kihalt lenne.
A fáklyák meglibbennek, mikor elhaladok melletük. Elfelejtettem cipőt venni, a kőpadló pedig meglehetősen hideg. Most már mindegy. Próbálok halkan végigmenni a folyosón, hogy megtaláljam az őröket, akiknek őrizniük kellene a szobám ajtaját, de amint lefordulok a harmadik saroknál, rákell jönnöm. Egy árva lélek sincs a folyosókon. Véletlenszerűen benyitok egy ajtón. Egy szolgáló fekszik a földön, körülötte a vizesedény törött darabjai és az átázott szőnyeg.
Összevonom a szemöldököm, közelebb lépek és fölé tartom a gyertyámat. Olyan, mint ha leütötték volna. Megpróbálom felültetni, de túl nehéz, így inkább fölé hajolok. Megpróbálom felébreszteni, amikor sem a rázásomra, sem a pár finom pofonra nem ébred fel, pánik szorítja el a torkom. Felállok. Segítséget kell szereznem, de azonnal. Kifutok a folyosóra.
-JOHAN! GYERE, KÉRLEK, VALAKI LEÜTÖTTE AZ ASSZONYT! – A hangom viszhangzik a kihalt folyosókon. Fel alá rohangálok mint a mérgezett egér, teljes pánikban. Benyitok még pár szobába, de hasonló látvány fogad. Mintha valaki az összes szolgálót kiütötte volna. Senki sem reagál, mindegy, mit csinálok, viszont ami jó hír, mindenki lélegzik. Pár perc értelmetlen próbálkozás után feltűnik valami: mégpedig az, hogy Johan még mindig nincs itt, mégpedig mindig két percen belül megjelent, ha hívtam. Újra kiáltok, de csak a viszhangom válaszom.
Vissza megyek a szobámba, magam köré kerítem a köpenyem, felveszem a cipőm, a pizsamára pedig egy farmert húzok. A köpenyt szorosan magam köré húzom. Találnom kell valakit, aki tud segíteni, és mivel az egész palota ki van ütve, ki kell mennem a palota kívülre. Még sosem jártam a Palotán kívül éjszaka. Ami azt illeti, még sohasem szegtem meg a tilalmat, akármennyire is szerettem volna. Azt mondják, este kilenc óra után sárkányok portyáznak a városban a köd leple alatt, így a tilalom egy- és fél órával kilenc óra előtt kezdődik, amikor a köd leszáll. Fél nyolc után senki nem hagyhatja el a házát, és az őrök nyolckor zárják a kapukat, ellenőriznek minden házat, hogy rendesen be vannak-e zárva az ajtók és az ablakok.
Lefutok a lépcsőn, ki az udvarra, egy kisebb tűzgömböt formálok a tenyeremben, és azt feltartva próbálok az árnyak között maradni és a lehető legrejtettebb helyeken mászkálni. Végigmegyek az udvaron és elérem a kaput. Az őrök egymásnak dőlve alszanak. Kezdem azt érezni, hogy itt nem egy személy áll a dolgok mögött. Jobb ötlet híján átmászom a kapun, majd leugrom a túloldalra. Ahogy végighaladok az utcákon, mindenhol síri csend van. Sem egy madárt, sem egy kóbor macskát, még egy legyet sem látok repkedni. Az utcai lámpák fénye alig elég ahhoz, hogy el tudjam olvasni az utcák tábláit és el tudjak igazodni a város rengeteg útvesztőjében, ráadásul az irdatlan köd sem segít. Majdnem szívbajt kapok, amikor véletlenül meglökök egy lapátot, ami nagy csörömpölések közepette a földre hull. Lélegzetvisszafolytva várom, mi történik, de amikor tíz perc múlva is minden nyugodt,továbbhaladok a könyvtár felé. A domb tetején megállok és lenézek az alattam elterülő, a hold fényétől ezüstesen ragyogó tengerre. A tengert érdekes módon nem fedi köd, csak a város szélléig terjed. Meg kell állnom, mert nem bírom elszakítani a tekintetem a szívszorítóan gyönyörű képtől. Még sosem láttam éjszaka a tengert, és most megbántam minden egyes kihagyott éjszakát, ugyanis ez olyan, mint egy festmény, amit a csillagok könnyeiből festettek.
Merengésemből suttogás hangja riaszt fel, de mikor hátrafordulok, hogy megnézzem, ki az, csak sötétséget látok. Megborzongok. Talán csak a hideg játszik velem. Összéb húzom fekete köpenyemet magamon, majd félig futva, félig csoszogva átvágok a piactéren. Amikor kisebb voltam, ezen a téren hatalmas bálokat szoktak rendezni. A Könyvek Fesztiválja volt a kedvencem, tele érdekesnek tűnő, színes borítójú könyvekkel és az öreg halászok meséivel. Befordulok a sarkon és megtorpanok. Az utca ugyanis teljesen sötét. Valaki eloltotta az összes utcai lámpát. Bizonytalanul haladok tovább a könyvtár felé vezető úton. Már majdnem elértem az utca közepét, amikor ismételten meghallom a suttogást. Megállok, körülnézek. Egy árnyék sem mozdul, és az utca még az előzőeknél is kísértetiesebb. Újra elindulok, de hirtelen rossz érzés kerít hatalmába. Megszorítom a kabátom zsebében lapuló tőrömet, majd futásra váltok, és nem törődve a sárkányos mondákkal végigszáguldok az utcán, végig a kirakatok elött, amik nappal mind kivilágítva hívogatják a vevőket, most viszont mindegyik inkább hasonlít egy horrorfilmből kivágott részletre,mintsem hívogató boltra.
Már csak tíz méter választ el a könyvtár már jól ismert ajtajától, amikor valami a derekam köré tekeredik, és visszaránt a sötétbe, pont mielőtt a köd megnyitna egy átjárót a földbe oda, ahol másodpercekkel ezelőtt álltam. Csodával határos módon sikerül elfolytanom egy sikolyt, mielőtt valaki befogja a számot és magához szorít. Régi bőr, izzadság és valamiféle virág illata üti meg az orrom, amit nem nagyon tudok hova tenni. A mögöttem levő zihál valószínűleg ő is futott. Érzem, ahogy lehajol, lehelete csiklandozza a nyakamat, ahogy ráhajol a nyakamra. Nem kell ahhoz hátrafordulnom, hogy tudjam, sokkal magasabb és erősebb, mint én vagyok. A hangja leginkább egy vasreszelőre emlékeztet zihálásai közepette, ahogy beleszóluzsol a fülembe.
-Csak próbálj sikítani, és elmetszem a torkod.- – mondja, mire borzongás fut végig a gerincemen.